ARCHETIPUSOK

Az Archetípus fogalmát C.G. Jung vezette be, hosszú évek álomlélektani tapasztalatai és mitológiatanulmányozása után. Páciensei sokféle rendû és rangú álomképeiben - motívumaiban alapmintákat és -struktúrákat ismert fel, amelyeket Archetípusoknak nevezett el.
Meg kell különböztetnünk a nem szemléletes archetípust és az archetipikus képet. Elõbbi az emberi lélekben lakozó struktúra, utóbbi különbözõ archetipikus képekben fejezõdik ki (mint pl. atya-, anya-, gyermekarchetípus, animus és anima, stb.)
Az archetípusok láthatatlan és nem szemléletes hatótényezõk az ember tudattalanjában: a psziché felépítési dominánsait képezik, amennyiben a lelki élményt rendezik s bizonyos alapminták szerint igazítják el a tudattalanban a képeket és motívumokat. Az Archetípusok nem öröklött képzetek, örökletes képek és szimbólumok, hanem ezek megjelenési és alakot öltési lehetõségei: készenléti rendszerek, melyek elrendezik a lelki átélés mikéntjét, azt véghez is viszik, s megadják a megjelenõ képek felépítési vázát. Az Archetípusok nagyon közel állnak az ösztönökhöz mint a cselekvés tipikus formáihoz és a reagálás ismétlõdõ módjaihoz. Míg az ösztönök a magatartás alapformáit képezik, az Arcetípusok a nézet alapformáinak nevezhetõk. Az archaikus õsképeket "mint az ösztön saját magáról alkotott látását avagy önleképzését" könyvelhetjük el. (Az önleképzést azért emeltem ki, mert ez a modern káoszelméletben és a Mandelbrot-halmaznál kulcsfontosságú alapfogalom! A Kvadromatikában mint Önegymástükrözés jelenik meg.) Az Archetípus további megértéséhez alapvetõ jelentõségû képi s egyben dinamikus aspektusa. Utóbbi fõleg pszichodinamikus hatásokban, valamint archetipikus képek lenyûgözõ erejében mutatkozik meg. A személyes élmények körében az elmondottak példának okáért úgy aktualizálódhatnak, hogy embereket archetipikus képek mintegy hatalmukba ejtenek, vagy mitológiai képzetek (mint, mondjuk az ördög) "megszállotjai" lesznek. Minthogy az ilyen archetipikus képzetek egyrészt neurotikus kórképeket vagy akár pszichotikus zavarokat is kiválthatnak, másrészt pedig gyógyhatásúak lehetnek (pl. Jézus jön és meggyógyít) lelki élethatalmakként ajánlatos õket tisztelnünk és komolyan vennünk. Ám nem csupán lélekgyógyászatilag nagy jelentõségûek az archetipikus képek, hanem az "egész"-ség, individuáció és önmegvalósítás tekintetében is, hiszen azok a lelki élmény rendezõi s a pszichikus folyamatoknak központosodásra és célra irányulást kölcsönöznek. Maga az Archetípus pszichoid tényezõ, mely úgyszólván a pszichikai spektrum láthatatlan, ibolyántúli részéhez tartozik.

Honnan származnak az Arcetípusok, vagy õsképek? Eredetüket nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha feltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan megismétlõdõ tapasztalatainak a lecsapódásai. Bizonyos archetípusok már az állatoknál is elõfordulnak, tehát az élõ szervezet sajátosságai közé tartoznak, vagyis az élet kifejezõdései. Az Archetípusok nemcsak állandóan megismétlõdõ tipikus tapasztalatok bevésõdései, hanem a tapasztalat szerint olyan erõk vagy tendenciák is, amelyek ugyanilyen tapasztalatok megismétlésére irányulnak. Ha ugyanis egy archetípus az álomban, a fantáziában vagy az életben feltûnik, sajátos "befolyást" vagy olyan erõt hoz magával, amely numinózusan, azaz megbûvölõen vagy cselekvésre ingerlõen hat.

Archetípusos álmok:
Az álomlátó személyes élettörténetének, helyzetének összefüggéseire valamely konkrét ponton célzó álmoktól eltérõen az archetípusos álmok személyfölötti természetûek. Míg a kompenzatív álmok s az összes többiek, amelyek személyi tapasztalatokat tükröznek, az álomgazda személyével értelmezhetõk, ez az archetipikus álom esetében nem lehetséges. Az archetípusos álmok, amelyeket más kultúrákban nagy álmoknak is neveznek, különösképpen mély mély benyomást keltenek, s nemritkán költõi formájúak és szépségûek. Életünk fontos átmeneti szakaszaiban jelentkeznek (mint pl. a serdülõkorban, életünk delén vagy a halállal szemközt). Többnyire idegenszerûnek élik meg az emberek az ilyen archetipikus álmokat, nem tudván azokat élettörténetük összefüggéseibe beilleszteni, sem pedig képzettársításaik segítségével maguk megfejteni. Az archetípusos álmok további ismertetõjegye a lebilincselõ hatás és a bennük kifejezõdõ képek és szimbólumok: mesékbõl, mítoszokból, vallásokból s az emberiség más személyfölötti hagyományaiból. A Biblia tele van ilyen álmokkal és álomfejtésekkel. Az archetipikus álmok a kollektív tudattalanból erednek. Ez a személyes tudattalannál mélyebb réteget jelent.

Az Archetípusok a Kvadromatika szemszögébõl:
Úgy tûnik, az Archetípusok elsõdleges meghatározó szellemi alapformák, a Morfogenetikus Mezõ objektumai. Ez az a pont, ahol a szellemvilág be tud hatolni az anyagi világba. Az Archetípus nem más mint egy Bozon-kondenzátum, amely kényszerítõ erõvel hat mindenre, amiben rokon rezgés van. Ha az alvó személy alvás közben metastabil kritikus állapotba kerül, az ilyen bozonkondenzátumok nyaláboló erõvel hatnak az álomra, és úgy mûködnek mint a túlhûtött folyadékba dobott pici kristálymag: az egész folyadék eköré a mag köré kristályosodik, a mag uralkodó, meghatározó erõvé válik. A kristályrács úgy épül fel, hogy az atomtörzsek szabályos rendbe tömörülnek, és az elektronok mint egy folyadék töltik ki az atomok közti teret. Ebben az elektronfolyadékban kvázirészecskék és gerjesztések terjedhetnek. Általánosabb értelemben kristályrácsot alkot minden olyan anyaghalmaz és csoportosulás, amely nagyjából egyforma egyedekbõl áll. Nos, az emberiség pont ilyen csoportosulás! Nem kell hogy egyedei szabályos térbeli rendben helyezkedjenek el. A társadalmi rend épp elég ahhoz, hogy az emberiség esetében is kialakuljon afféle belsõ bozon-kondenzátum, amely hasonló az elektronfolyadékhoz. Ez éppen a kollektív tudattalan! Az élõvilág bármely más faja is ilyen, sõt az élõhelyekbe, ökoszférába tömörülõ élõvilág egésze is ilyen bozonkondenzátum! Ennek neve: A Lények Egyetemes Közössége. A buddhista részvét e közösség minden tagjára kiterjed. A Kollektív Karma Tükrében minden lény ugyanannak az egyetemes mintának a tükörképe: Isten tükörképe! Ezt jelenti az, hogy Isten az embereket a saját képére és hasonlatos-ságára teremtette. És nemcsak az embereket, de minden lényt! Ez a Lények Egyetemes Közössége egyfajta Bio-Internet: a puszta léténél fogva minden lény kapcsolatban áll vele, és ezen keresztül tudnak az egyes lények tõlük idõben és térben távoli eseményekrõl értesülni. Ez a telepátia, a tisztánlátás, az extraszenzoriális érzékelés. Matematikailag igazolható, hogy a morfogenetikus Pszi-térben minden olyan dolog szoros kapcsolatban áll egymással, amelyeknek azonos a struktúrája, belsõ mozgásformája, vagyis rezgésspektruma. Aki tanult Fourier-analízist, az tudja, hogy az azonos rezgésszerkezetû hullámcsomagok a frekvenciatérben akkor is közel vannak egymáshoz, ha a térben fényévek választják el õket. A térbeli távolság csupán egy fázistényezõt jelent. Nos, az élõlények ilyen hasonló rezgésszerkezetû dolgok. Ez a legszembeötlõbb az azonos fajú egyedek közt, de egy bizonyos értelemben már az élõ jelleg puszta ténye elég egy ilyen összekapcsolódáshoz. Ezért a valóságban nem létezik abszolút magány. Az ember egy sziklabarlangba befalazva sincs egyedül: sorsa az egyetemes emberiség sorsa, gondolatai, érzései, vágyai és szenvedései az emberiség közös tulajdona. Ha kigondol valami nagyszerût és rögtön utána meghal, az a gondolat kilép a fejébõl és elterjed a világban!

Minden ember sorsában van valami archetipikus, mitológiai, örök érvényû. Minden ember találkozik a szentséggel, minden ember betölt valami isteni tervet. Ki a szerelemben, ki a munkájában, ki a halála módjában éli meg az örökérvényût. Aki látja a karma egészét, az látja, hogy a legegyszerûbb ember élete sem üres pondrólét, hanem egy nagyszerû eposz, és õ nemcsak egy szélben sodort porszem, de valódi hõs: Naphérosz, aki bejárja a Nagy Kör szárnyalásokkal és bukásokkal, felemelkedésekkel és aláhanyatlásokkal teli útját. Hõs, aki a csillagokból jött, és alámerült a mélységekbe, hogy elhozza az Aranygyapjút, vagy a Megváltó Elixírt. Szinte minden nagy tudós beszámol errõl az élményrõl: úgy érzi hogy nem volt egy szikra választása se, mintha égi erõk vezették és irányították volna. Ki volt jelölve a pályája, mint a csillagoké. És ez mégse valami determinisztikus, fatalista sors, ahol se szabadság, se választás, hanem ellenkezõleg: ez a Választott Út, amely az egyéni szabadság legteljesebb kifejezõje. Mert ha megkérdeznék tõled, hogy mit tennél ha teljesen, igazán szabad lennél, nemde te is azt válaszolnád hogy segíteni akarod a szenvedõket, a bukottakat, az esélyteleneket? A szabadság az, hogy segíthetek. A szabadság az, hogy szebbé tehetem ezt a sokat szenvedett Földet. A szabadság az, hogy nem vagyok arra átkozva, hogy tétlenül tûrjem a démonok tombolását, a Gonosz rémuralmát, hanem tehetek valamit, ha picit is, hogy részese lehetek egy nagyszerû és fenséges, szinte mitológiai szintû Harcnak, és beszállhatok, Isten oldalán, aki azt ígérte: Ha meghalsz ebben a harcban, tied a mennyország, ha pedig gyõzöl, tied a Föld. Boldog az a Harcos, akinek ily harc jut osztályrészül, a mennynek önként kínálkozó, nyitott kapuja gyanánt!
Nekem is voltak gyönyörû álmaim. Sírás fojtogatott, de nem a bánattól hanem az örömtõl. Szinte azt kérdeztem: Mivel érdemeltem ezt ki? Ezeket az álmokat Atahori álmoknak nevezem. Atahorika Govanna az Eljövendõ Örök Haza, a Tündöklõ Fény Hona, egy olyan hely, amit csak a mesék és mítoszok nyelvén lehet leírni. Fennség és tisztaság, mûvészet és Isten közelsége. Ahol nem hit, hanem tapasztalat mindaz, amit a vallások vagy a mondák elmesélnek. Talán ilyesmi lehet Krishnaloka, Szambála, Agartha.
Van valami, amit így nevezek: A Kettõs Találkozás Elve. Ez azt jelenti, hogy van egy örök, halhatatlan lélek, amely testrõl testre vándorol, és legbelsõ lényegében nem változik. És van egy Örök Gyermek, aki az idõbõl visszafele jön. Õ is örökkévaló, õ se változik. De amikor a kettõ találkozik, megszületik a földi lény, aki halandó és múlandó, mégis magában hordozza az istenit, méghozzá két értelemben is: Õ az Örök Isteni Lélek, és õ az Örök Isteni Gyermek. A szülõ, aki imádja a gyermekét, valójában Istent imádja. Egy valódi Isten reinkarnációját ápolja és gondozza, készíti elõ isteni feladatának betöltésére. Aztán a gyerek felnõ, és már nem gyerek. Az Isteni Gyermek búcsút vesz tõle és továbblép. Most õ egy ifjú, szintén isteni lény, akiben megtestesül a Szerelem, amely szintén isteni princípium. Õ Rómeó, õ Júlia, benne testesül meg mindama csoda, amit a szerelmesek évezredeken át átéltek. Ez is archetipikus jelenség. Aztán az ifjúból felnõtt lesz, és ahogy halad elõrefele az idõben, úgy jönnek vele szembe a felnõttkor, a középkor, majd az öregkor örök megtestesülései. Találkoznak, egy kicsit elidõznek, majd továbbhaladnak, kiki a maga útján.
Drágalány (az unokahúgom) gyerekkori szokása volt, hogy minden órától elbúcsúzott, és minden új órát üdvözölt. Valahogy így: Most búcsúzom tõled 4 óra, köszönöm hogy velem voltál, nagyon jó volt veled. Üdvözöllek, 5 óra, köszönöm hogy eljöttél, úgy örülök neked!
Lehet ennél szebben kifejezni az idõ lényegét és mély átélését? Ilyen csodát is csak gyerektõl kaphat az ember. Vajon hány ember van, aki ilyen örömmel üdvözli élete óráit, napjait, eseményeit és megpróbáltatásait? Aki mélyen átéli hogy a mindennapok bajai nem egy gonosz isten szívatásai, hanem egy nagyszerû folyamat állomásai? Mert minden a hozzáállásunktól függ. Az események csak tükrök. Minket mutatnak, ha jól, ha rosszul. Akkor szép az életünk, ha Isten derûje ragyog minden pillanatunkon, az Örökkévalóság fénye aranyozza be, és emeli ki a szürke hamuból.