László Ervin

AZ ÚJ TUDOMÁNYOS VILÁGKÉP:
ELMÉLETE ÉS JELENTÕSÉGE A GYAKORLATBAN

László Ervinnek a Pécsi Tudományegyetemen tartott elõadása 2001. március 14-én, díszdoktorrá avatása alkalmából. A neves tudóst a Közgazdaságtudományi Kar és a Természettudományi Kar együttesen jelölte a díszdoktori címre. Ez a tény, valamint az elõadás is jellemzi László Ervin multidiszciplínáris gondolkodását. Ennek az elõadásnak egy részlete következik most.

A 21-ik század elején a tudományos világkép jelentõs mértékben változik. Éppen olyan mély változáson megy át, mint a 20. század elején, amikor Newton harmonikus, de mechanikus óramû-univerzumát Einstein relativista világegyetemmel váltotta fel. Az a fogalom azonban, amely most bukkant fel a természettudományok éles határmezsgyéjén - az új fizikában, az új biológiában, az új pszichológiában és pszichoterápiában - nem közismert. Az a kép, amelyet legtöbb ember "tudományosnak" nevez, ma már elavult. Általános szemszögbõl nézve a tudomány a világnak egy elembertelenedett képét nyújtja, egy száraz és elvont képet, amely számokból és formulákból áll. A világegyetem olyan, mintha valami lelketlen mechanizmus volna, és benne az élet pedig valami véletlen történés. Az élõ fajok sajátos vonásai mintha véletlen események egymásutánjából fakadnának a Földön a biológiai fejlõdés története folyamán; és az emberek jellemzõ vonásai mintha a velük született gének véletlen kombinációjából erednének. A pszichét pedig mintha az önelégültség elemi mozgató erõi uralnák olyannyira, hogy - ha az emberek nem félnének a társadalmi következményektõl - akkor lopnának és ölnének, vérfertõzésben és szabadszexben élnének.

Az élenjáró tudományok nem errõl szólnak. Newton, Darwin és Freud népszerû tanításait, vagyis az emberrõl és a világegyetemrõl mára kialakult és tudományosnak mondott nézetek alapvetõ forrásait, mára az új felfedezések túlhaladták. A most kialakuló felfogásban a világegyetem nem mozdulatlan anyagdarabok élettelen, lélektelen együttese, hanem jobban hasonlít az élõ szervezetre, mint egy élettelen sziklára. Az élet nem véletlen történés, és az emberi psziché alapvetõ mozgató erõi között több minden más is van, mint a szex és az önelégültség mozgató erõi.

Az új tudományos világkép gyökerei az elméleti tudományban

Az anyag és a tér új fogalma

A tudomány világlátásának módosulása már a valóságról alkotott legelemibb fogalmakban is megmutatkozik: az anyag és a tér fogalmában. A nyugati közgondolkodás mindig azt tartotta, hogy az anyag és a tér együttesen létezik, hogy ezek a valóság végzõ alkotóelemei. Az anyag teret foglal el és mozog benne; a tér pedig valami háttérfüggöny vagy tartály. Ez a klasszikus fogalom Einstein relativista univerzumában gyökeres átdolgozásra került - ahol a téridõ egy összetett négy-dimenziós sokféleség lett - akárcsak Bohr és Heisenberg kvantumvilágában. Most ezt újragondolják, mégpedig annak fényében, hogy a tudósok a kvantumvákuum természetét vizsgálva kezdik meglátni, hogy ez az energiatenger, amely a téridõ egészének alapját adja, többé már nem támasztja alá azt a nézetet, hogy az anyag elsõdleges és a tér másodlagos. Elsõdleges valóságot a térnek kell tulajdonítani, vagy inkább a kvantumvákuum kozmikusan kiterjesztett "nullapont-mezõjének".

Az anyagról az energiára, mint elsõdleges valóságra való áttérés oka abban a felfedezésben rejlik, hogy elnevezése ellenére a kvantumvákuum nem üres tér - vagyis nem vákuum - hanem telitett tér: vagyis plénum. Ez a nullapontmezõ fókusza, vagyis helye, amelynek neve onnan származik, hogy ezen mezõ energiái akkor mutatkoznak meg, amikor az összes többi energia eltûnik a rendszer egy részecskéjében: a nullapontban.

Önmagában ez a kiterjedt mezõ nem elektromágneses, gravitációs vagy nukleáris. Ezzel szemben ez az ismert elektromágneses, gravitációs és nukleáris erõk és mezõk eredõ forrása. És ez ugyancsak maguknak az anyagrészecskéknek is az eredõ forrása. Ha a vákuum nullapontmezõjét elegendõ - 10²⁷ erg/cm³ nagyságrendû - energiával stimuláljuk, ennek egy bizonyos régiója "kilökõdik" a negatív energia állapotából pozitív energia állapotába. Ebbõl lesz a "pár-teremtés": a vákuumból egy pozitív energiájú (valós) részecske tör elõ, miközben egy negatív energiájú (virtuális) részecske-pár benne marad.

A nullapontmezõ energia-sûrûsége úgyszólván elképzelhetetlen. John Archibald Wheeler szerint ez (Einstein tömeg-energia egyenletének, E=mc² alapján) felmegy 10⁹⁴gramm/cm³-re. A 10⁹⁴ gramm per köbcentiméter sûrûség elképzelhetetlenül nagyobb, mint a világegyetem teljes anyagsûrûsége: ez ugyanis nem több mint 10^-29 gramm/cm³. Szerencsés dolog tehát, hogy a vákuum energiái "virtuálisak". Egyébként - mivel az energia egyenlõ a tömeggel és a tömeg mindig gravitációt hordoz - ez a túlsûrített világegyetem azonnal összezsugorodna kisebb méretre, mint egy atom rádiusza.

A tapasztalható univerzum nem a vákuumenergiák megszilárdulása, illetve szingularítása, hanem azoknak ritkulása. Ez 180 fokban eltér attól a nézettõl, hogy az anyag sûrû, autonóm, passzív és üres térben mozgó.

Ebben a közel végtelen virtuális energiamezõben az anyag nem más, mint egy felbukkanás. Az anyagot, amely az érzékelhetõ univerzumot szolgáltatja, akkor "teremtették", amikor a vákuum a big bang-ként ismert õsrobbanásban destabilizálódott. Az így felszabadult hatalmas energiák hozták létre a részecske-párokat a vákuumból, és azok alkotják az univerzum anyagtartalmát, amelyek nem semmisítették meg egymást. A tudósok ma már tudják, hogy az anyag nemcsak eredetében, hanem viselkedésében is szoros kapcsolatban áll a vákuummezõvel. Már az inerciális erõ is az ezen belüli kölcsönhatásoknak tulajdonítható. Egy 1994-ben közzétett úttörõ tanulmányban Bernhard Haisch, Alfonso Rueda és Harold Puthoff matematikailag kimutatta, hogy az inercia tekinthetõ vákuum-alapú Lorentz-erõnek ⁽¹⁾⁾. Az erõ részecske alatti szinten keletkezik és ellenállást fejt ki az anyagi tárgyak gyorsulásával szemben. A tárgyaknak a vákuumon át való gyorsuló mozgása mágneses mezõt hoz létre és ez a mezõ a tárgyakat alkotó részecskéket eltéríti. Minél nagyobb a tárgy, annál több részecskét tartalmaz, tehát az eltérítés is erõsebb - és nagyobb az inercia. Az inercia tehát az elektromágneses ellenállás egyik formája, amely gyorsított keretekben keletkezik a vákuum virtuális részecske gázának eltorzulása révén.

Úgy látszik, hogy az inercia mellett a tömeg is a vákuum-kölcsönhatás produktuma. Haischnak és munkatársainak igazuk van: a tömeg fogalma a fizikában se nem alapvetõ, se nem szükségszerû. Amikor a vákuum tömegtelen elektromos töltései (a bozonok, amelyek a szuperfolyékony nullapontmezõt alkotják) az elektromágneses mezõvel vannak kölcsönhatásban, a 10²⁷ erg/cm³ energia küszöbén túl, a tömeg ténylegesen "megteremtõdik". Így tehát a tömeg inkább vákuumenergiából tömörített szerkezet, mint az univerzum egyik alapeleme.

Ha a tömeg a vákuumenergia terméke, akkor a gravitáció is az. A nehézkedés, mint tudjuk, mindig a tömeggel társul engedelmeskedve a fordított négyzet törvényének (a gravitáló tömegek közötti távolság négyzetének arányában csökken). Így tehát ha a tömeg a vákuummal való kölcsönhatásból ered, akkor a tömeggel kapcsolatos erõnek is így kell keletkeznie. Ez azonban annyit jelent, hogy az anyaggal normálisan összekapcsolt alapvetõ tulajdonságok mind a vákuum kölcsönhatásának produktumai: az inercia, a tömeg és a nehézségi erõ is.

Észszerû dolog-e ma úgy nézni az anyagra, mint a vákuum nullapontmezõjének termékére? Ebben a most felbukkanó fogalomban nincs abszolút anyag, hanem csupán egy abszolút anyag-generáló energiamezõ.

Bár az anyagnak és a térnek ilyen értelmezése mintha a józan gondolkodást a feje tetejére állítaná, de alaposabb megfigyelésbõl kitûnik, hogy ez közelebb áll a valóság természetérõl alkotott mindennapi feltételezésekhez, mint a 20. századi fizika standard elképzelései. Az absztrakció, amely az alapozó fizika-tanfolyam hallgatóinak agyát megzavarja, többé már nem probléma: a fény és a gravitáció nem fantomszerû hullámok, amelyek az üres térben haladnak. Az idõtér, amint Gazdag László Einstein általános relativitási egyenleteinek megreformálásával megmutatta, nemcsak mértani hanem fizikai valóság is ⁽²⁾. Ez egy matéria; egy telitett virtuálenergiájú közeg, amely felkavarható - amely mintákat és hullámokat képes gerjeszteni. A fény, akár a hang a levegõben, ebben az állandó energiamezõben utazó hullámok, és az asztalok, a fák, a sziklák és a fecskék, és más látszólag szilárd tárgyak nem mások, mint álló hullámok ebben a mezõben.

Újabb bepillantás az élet és az ész természetébe.

Az anyag és az alatta lévõ energiamezõ közötti finom viszony a világegyetem mélyén szintén átalakítja az életrõl vallott nézetünket. Úgy látszik, hogy a kvantumvákuummal való kölcsönhatások nem korlátozódnak a mikrorészecskékre; ide élõ rendszerek is tartoznak.

A vákuum és a mikro- valamint makro-világ közötti kölcsönhatások teljes skáláját orosz fizikusok is kutatták, mégpedig jelentõs eredménnyel. Akinov és munkatársainak a "fizikai vákuumról szóló torziósmezõ-elmélete" szerint a tárgyak a kvantumoktól a galaxisokig örvényeket idéznek elõ a vákuumban - vagyis a kozmikus éterben forognak ⁽³⁾. Ezek a torziós hullámok tartósak: még az õket generáló tárgyak távollétében is fennmaradhatnak. Az ilyen "torzióshullám-fantomok" létezését az élõ szövet vonatkozásában Vladimír Poponin és csapata az Orosz Tudományos Akadémia Biokémiai⁽⁴⁾ Fizika Intézetében végzett kísérletei igazolták.⁽⁵⁾ Poponin, aki a kísérletet az USA-beli Heartmath Intézetben megismételte, egy DNS molekulamintát egy kamra által ellenõrzött hõmérsékletre tett ki és lézersugárnak vetett alá. Úgy találta, hogy a kamra körüli elektromágneses mezõ sajátos struktúrát mutat, többé-kevésbé olyant, amilyent elvártak. De azt is észrevette, hogy ez a struktúra fennmarad, miután magát a DNS-t a lézerbesugárzott kamrából már eltávolították: a DNS nyoma a mezõben továbbra is jelen van, amikor a DNS már nincs ott. Poponin és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a kísérlet szerint egy új mezõstruktúra bukkant fel a fizikai vákuumból. A fantomhatás egy eddig észre nem vett vákuum-szubstruktúrának a megnyilvánulása, mondják õk.

A kvantumvákuum nullapontmezõjével való kölcsönhatások révén a szervezet gyöngéden, de ténylegesen kölcsönös kapcsolatban van a környezettel. Az élet, akárcsak maga a világegyetem, egy "szent táncban" fejlõdik. Ez annyit jelent, hogy az élõ szervezetek nem bõrbe bujtatott egyedek, és hogy az élõvilág nem a klasszikus darwinizmus rögös területe, ahol minden minden ellen küzd (bellum omnium contra omnes), miközben minden faj, minden szervezet és minden gén egymással elõnyökért versenyez. Az élõlények bensõséges viszonyok széles hálózatnak elemei, amely átfogja a bioszférát - és ez maga is egyik eleme azon még szélesebb viszonyoknak, amelyek messze belenyúlnak a kozmoszba.

Az emberi szervezet olyan alakulatai, mint az ész és a tudat, a kapcsolatok hálózatába vannak beágyazva. Ebbõl az következik, hogy a koponyánkon túli világ néhány vonásáról az agy által szolgáltatott információk nem korlátozódnak az elektromágneses hullámok látható spektrumára, sem a hanghullámok hallható spektrumára, hanem kiterjednek a hullámterekre a vákuum nullapontmezõjében. Tudatunk és a világ többi része közötti közlekedés állandó jellegû és mindkét irányban mûködik. Minden, ami az elménkben történik, hullámnyomokat hagy a környezõ vákuummezõben, és azok a finom minták, amelyek ott továbbítódnak, felfoghatók a tudat megfelelõ állapotában.

Ezt az érdekes elképzelést gyermekek, a természeti kultúrák népei és módosított tudatállapotú emberek tapasztalatai támasztják alá. Az utóbbi tudatállapotokba tartozik az álmodás, a képzelõdés, az alkotó extázis, a misztikus révület, a mély meditáció vagy imádkozás, a hipnózis, valamint az agynak és az észnek olyan állapotai, amelyek a halál elõcsarnokában fordulnak elõ.

Elisabeth Kübler-Ross klasszikus tanulmányai óta klinikai pszichológusok és a szakterület kutatói rendszeresen tanulmányozzák a halálközeli tapasztalatokat (HKT-ket). Úgy néz ki, hogy azok, akik a halál közelébe jutnak, jelentõs tapasztatokat szereznek, amelyeknek kimondott emlékkomponensük van. Ifj. Raymond Moody szerint ma már "teljesen világos", hogy számos olyan ember tapasztalata, akiket a közeli halálból újraélesztettek, esetrõl esetre igencsak hasonlók tekintet nélkül a beteg korára, nemére, vallására, kulturális, képzettségi és társadalom-gazdasági hátterére⁽⁶⁾. Az emlékezés, amely egy egész élet tapasztalatait panorámikusan visszajátssza sokkal elterjedtebb, mint ahogy azt általában elismerik: az ifj. George Gallup által vezetett 1982-es felmérés szerint magában az USA-ban mintegy 8 millió felnõtt esett ezen át. A felmérésben résztvett emberek 32 százaléka azt mondja, hogy "életük lepergése" része volt a halálközeli tapasztalatuknak.

A HKT-kutató David Lorimer megjegyzi, hogy a visszaemlékezés különösen élénk abban, amit õ panorámikus emlékezetnek nevez. Itt feltûnõ gyorsaság, valóság és pontosság fedezhetõ fel a képekben, amelyek az agyon átvillannak. Az emlékek idõegymásutánja változó lehet: olykor koragyermekkortól kezdõdik és a jelen felé tart, mások a jelenben indulnak, és a gyermekkorig mennek vissza. Megint másoknál a képek egymásra halmozódnak, mint a holográfban. Az alanyoknak úgy rémlik, mintha minden, amit az életben tapasztaltak, most visszajön; semmilyen gondolat vagy esemény nem marad ki.⁽⁷⁾

A HKT-k felvetik azt a lehetõséget, hogy egy személy korábbi tapasztalatainak majdnem totális emléke lehessen. Az ilyen visszaemlékezés döbbenetes tud lenni: Neumann János kiszámította, hogy az információ mennyisége, amelyet egy életen át össze lehet gyûjteni, körülbelül 2.8 x 10²⁰ 'bit"

Az emberi tudatnak ezzel rokon jelensége mutatkozik meg a pszichoterapeuták tapasztalatában, akik a betegeiket módosított tudatállapotba hozzák és korai gyermekkorukig "küldik vissza". A terapeuták gyakran úgy látják, hogy idõben még tovább is tudnak menni, nevezetesen a méhbeli és születési tapasztalatokig. Olykor még ennél is messzebbre, nyilván korábbi életekig. Azt írják, hogy sok betegük több korábbi életére is vissza tudott emlékezni, amely igen nagy idõt fog át. A visszavezetett betegek korábbi élettapasztalatok történeteit mondják el, amelyek jelenlegi problémákkal és neurozisokkal kapcsolatosak. Thorwald Dethlefsen esetleírásai között van egy olyan betegnek a története, aki nem tudott látni egy egyébként mûködõ szemmel; arra emlékezett, hogy a középkorban katona volt, akinek a szemét egy nyílvesszõ szúrta ki. Morris Netherton egyik páciense, aki fekélyes hasmenésben szenvedett, felelevenítette egy 8éves lány érzéseit, akit náci katonák lõttek be egy tömegsírba. Roger Woolger paciense, aki merev nyakról és vállakról panaszkodott, arra emlékezett, hogy holland festõként felakasztotta magát.⁽⁸⁾
Ian Stevenson-nak tucatnyi gyerek mesélt korábbi életének tapasztalatairól, akikrõl bebizonyosodott, hogy tényleges személyek életére utaltak. A legnehezebben magyarázható esetek azok voltak, amelyekben az alanyok valamely idegen nyelven kezdtek beszélni, amelyet nem ismertek. Ezt a jelenséget, amely xenoglossszia néven ismeretes, nem lehet azzal magyarázni, hogy az adott nyelvnek néhány elemét csupán véletlenül ismerik; Számos feljegyzett esetben hipnotizált vagy a múltba küldött alanyok hosszas és folyékony társalgást folytattak anyanyelvû beszélõkkel olyan nyelven, amelyet õk maguk nem ismertek.⁽⁹⁾

A tudatnak egy eddig tisztázatlan másik jelensége a telepatikus kapcsolat és közlés. Tudósok hagyományos felfogása szerint az emberek csak gesztusokkal, arcmimikával és nyelvi úton, vagyis "standard módón" tudnak kommunikálni. Kiderült azonban, hogy kommunikálni telepatikus úton is lehet.

Az 1970-es években Russel Targ és Harold Puthoff sikeres telepatikus gondolat- és kép-átvitelekrõl számolt be. Meg akartak gyõzõdni arról, hogy van-e valódi lehetõség spontán jeltovábbítás különbözõ egyedek között, akik közül az egyik "küldõként", a másik "vevõként" szerepelt. A vevõ egyént egy lepecsételt és elektromosan árnyékolt helyiségben helyezték el, a küldõt pedig egy másik szobában, ahol az illetõt szabályos idõközönként világos fényvillanásoknak tették ki. Elektroencefalográf-gépeket (EEG) használtak mindkettõjük agyhullámmintáinak regisztrálására. Az elvárásnak megfelelõen a küldõ mutatta a ritmikus agyhullámokat, amelyek normális esetben kísérik a világos fényvillanásoknak való kitettséget. Rövid idõ múltán a vevõ is kezdte ugyanazokat a mintákat produkálni annak ellenére, hogy az illetõ nem volt kitéve a villanásoknak és a küldõtõl sem kapott szervileg érzékelhetõ jelzéseket.⁽¹⁰⁾

Az ide vonatkozó kísérlet egy adott alany bal és jobb agyféltekéjében az agyhullámok spontán harmonizációjáról szól. Normális éber tudatosság esetében a két félteke - a nyelvre orientált, lineárisan gondolkodó "bal agy" és a Gestaltot érzékelõ, intuitív "jobb agy" - koordinálatlan, véletlenszerûen szétágazó hullámmintákat mutat. Kísérletek tanúsága szerint, amikor az alany a tudat meditatív állapotába lép, ezek a minták szinkronizálódó tendenciát mutatnak, és mély meditációban a két félteke gyakran közel azonos mintát ölt. Cyber milánói laboratóriumaiban végzett kísérletek alatt, amikor két alany egyazon idõben meditált, azonos szinkronizációs hatást lehetett észrevenni nemcsak az egyén bal és jobb féltekéjében, hanem az egyének között is. Két mélyen meditáló alany esetében közel azonos négyszeres szinkronizáció lépett fel (a bal és a jobb félteke szinkronizálása az alanyok agyán belül az alanyok között egyaránt), bár az alanyok nem látták, nem hallották egymást, és más érzékszervi kapcsolat sem volt közöttük. Ilyen szinkronizációt lehetett látni 12 alannyal végzett kísérletek esetében.⁽¹¹⁾

Úgy látszik, hogy módosított állapotok közvetíthetnek kapcsolatot az agy és az ismert univerzum majdnem bármely része között. Erre a következtetésre jut Stanislav Grof, aki szerint a psziché ismert "életrajzi-emlékezõ" tartományához még hozzá kell tennünk egy "prenatális" (születés elõtti) és egy "transzperszonális" (személyen túli) tartományt. Ezekben a további tartományokban az egyén képesnek látszik arra, hogy az érzékszervek területén túl, sõt az illetõ életén túl is információkhoz hozzájusson.⁽¹¹⁾

A jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok világánál Carl Jung eredeti meglátása beigazolódik. A mi egyéni tudataink mellett létezik valamiféle kollektív tudat. Ez a tudat, amint azt az új tudományok gondolják, a kvantumvákuum finom hullámmintáiban gyökeredzik: vagyis az univerzuméban, amely átfogja a mindig jelenlévõ "suttogó tavat".⁽¹²⁾

Mint láthattuk, az új tudományos világkép többé nem választja kategorikusan szét a fizikai világot, az élõ világot, valamint az ész és a tudat világát. Az élet és az ész állandó elemei egy igen bonyolult, de harmonikus terv mindent átfogó folyamatának. A tér és az idõm, mint az érzékelhetõ világ dinamikus háttere egyesül; az anyag, mint a valóság alapvetõ jellemzõje, eltûnik, átadva helyét az energiának; és folytonos mezõk kerülnek a különálló részecskék helyébe, mint az energiában fürdõ univerzum alapelemei. a kozmosz egy töretlen egész, amely az idõk óceánjain át fejlõdik, és olyan feltételeket teremt, amelyek mellett az élet, majd késõbb az ész létrejöhet. Az élet kapcsolatok bensõséges hálózata, amely öntörvényûen alakul miriádnyi különféle elemeket érintve és magába foglalva. A bioszféra az univerzum méhében születik, az ész és a tudat pedig a bioszféra méhében fogan. Testünk része a bioszférának és rezonál a bolygónkon folyó élet hálójára. Tudatunk pedig testünk része és érintkezik más elmékkel valamint a bioszférával.

A számunkra szükséges látásmód alapelemeinek van egy közös vonása: ezek nemcsak a fákat, hanem az erdõt is magukba foglalják. Az "erdõ" egyenlõ az univerzummal a maga teljességében, a galaxis kerete és a naprendszer méhe és a Föld és a Föld bioszférája. E látásmód szerint részei vagyunk egy emberi közösségnek, amely a bioszféra része, ez pedig a naprendszer, a galaxis és az univerzum része, ami feltámaszthatja azt a valahovatartozási érzést, amelyet a 19. és a 20. század materialista és redukcionista világképének elfogadásával elveszettünk. Ezt az érzést a mai élenjáró tudományokban kialakuló világkép is inspirálhatja. Ennek a fogalomnak a megismerése fennmaradásunk és további fejlõdésünk lényeges tényezõje lehet. Ez új értelmet és jelentõséget adhat nekünk. Begyógyíthatja az ész és a test közötti, saját magunk és mások, valamint az ember és a természet közötti hasadékot. És képessé tehet bennünket annak felismerésére, hogy az univerzumban egy nagyszerû evolúciós tervezetnek vagyunk részei, egyedülállóan tudatos részei, és képesek vagyunk saját sorsunk irányítani és felelõsek azért, hogy tudatosan és bölcsen cselekedjünk.